Nem tudom ki mennyire emlékszik vissza szívesen a fiatalabb korára. Én a minap elmélkedtem pár dolgon. Felmerült bennem mivel ütöttük el az időt, és meglepően mulatságos dolgokra találtam az elmémben. Lássuk.

Hajdanán, május 40-ben, ahogy emlegetni szoktam messze ringó gyermekkorom világát, még nem hogy internetem, de számítógépem sem volt. Mondják ilyenkor az ismerőseim, hogy ezt úgy mondom, mintha nagyon öreg lennék a magam 26 évével, és vissza tekintve nem volt régen csak sokat fordult a világ.Amíg a fiúk papíron torpedóztak a két tanóra közti szünetben, én, mint az aktuális humorherold, Márkó póló hajózik a tengeren szituációs gyakorlatot adtam elő, persze kölcsön papír hajóval, mert azt a mai napig nem tudok hajtogatni. Ha arra ráuntunk, akkor jött a lehajtogatós tele novella igazi gyerek módra. Ez annyit tett, hogy egy tenyérnyi papírlapra felírtuk: ki, kivel, hol, mit mikor, miért. Mindenki más kérdésre adott választ majd az jó alaposan behajtogatta, hogy a soron következő ne láthassa. A végeredményen mindig nagyokat derültünk. A legjobban sikerült darabokat eltettük, később elő vettük és még nagyobbat nevettünk rajtuk, mint az azt megelőző alkalommal.

A közös szórakozás, amit a fiúk is szerettek a lányokkal játszani, a szívd és fújd nevű játék volt. Ebben kört alkotva lányok és fiúk egymás után álltak, persze felváltva. Egy személy papírlapot helyezett az ajkára és azt adta tovább a mellette álló ellentétes nemű személynek a szívd és fújd teknikával. Időnként a papír persze leesett, innen lehetett tudni, hogy az általad kiszemelt félnek te is szimpatikus vagy-e. Ha nem sikerült jól helyezkedned, minden tőled telhetőt megtettél, hogy a papír nehogy leessen, és neked érintkezni kelljen a melletted állóval.

Később, mikor a már tudtuk használni a suli és a könyvtár gépeit és azon az internetet, jött a virtuális kommunikáció akkori Facebook-ja, a chat. Na, ott volt kérem minden. Mindenki annyi idős volt amennyi akart és annyit hantázott magáról, a kinézetéről, életéről, saját kis dolgairól amennyit nem szégyellt. Ma mások is megerősítettek abban, hogy a legjobb az volt, ha az illető, akivel beszéltél egy teremben volt veled. Ráadásul tudta, hogy te kivagy te viszont nem, vagy fordítva. Ha viszont őszinte voltál és reális dolgokat adtál meg, és bíztál abban, hogy a beszéd partnered is így tett jött a fotó küldés.Akkoriban ez kész kálvária volt. Első pont: találni egy jó fotót. Nem volt mobilod, amiben ötven különböző módon csücsörítős pózolós selfit tároltál, vészhelyzet esetére. Ha sikerült kiválasztani egy képet, akkor azzal berongyoltál a könyvtárba, ott beszkennelték és csak azután lehetett elküldeni, majd izgulni, hogy ilyennek gondolt-e az illető. Amennyiben nem, akkor jött a nagy szomorúság és a további keresgélés hátha újra találsz valakit, akivel megérted magad.

 Remélem nektek is nagyon szuper, nosztalgiás emlékeitek kerültek elő. Én jókat mosolyogtam azokon, amik eszembe jutottak, és kellemes volt bele gondolni, milyen is volt, amikor még a teknológia és az információ éhség, nem uralta a minden napjainkat. Levonva a tanulságot, persze mindig arra jutunk, hogy régen minden jobb volt. Egyszer el fog jönni az a világ is, amikor a mai időkre fogunk ilyen nosztalgikus hangulatban gondolni, mert az idő mindent megszépít.