Ma voltam a fogorvosnál. Feltűnt, hogy azon az ajtón amin én most sem szívesen megyek be az emberek mosolyogva jönnek ki.

Bementem én is, mint minden alkalommal. Leültem a székbe, és még meg is dicsértek, hogy most sokkal bátrabb vagyok mint máskor. Számomra a legkellemetlenebb az injekció. Nagyon nem csípem, csak hősiesen tűröm. Majd később, jött az újabb dicséret immár a második alkalommal, hogy milyen szépen tartom a fejem, és nagyra nyitom a számat. Még azt is mondta, a doktornő, aki egyébként fiatal és kedves, hogy másokkal nehezebb, mert lefelé néznek és picit nyitják ki csak a szájukat. Főképp a gyerekek. 

Innen indult el bennem a gondolat, hogy ezen a helyen ahol szebbé és egészségesebbé varázsolják a mosolyomat, miért is fél a nagy többség? Mikor tápláljuk bele a gondolatainkba, hogy ez egy rossz hely? Esetleg, lehet az, hogy egy rossz tapasztalat miatt alakul ki ez a félelem? 

Egy biztos, valahogyan keletkezik, és persze kellemetlen egy fogászati kezelésen átesni, főleg ha súlyosabb, mint egy tömés. De megnyugtatok mindenkit, én is mosolyogva jöttem ki az ajtón, már amennyire a zsibbasztó után tudtam.