A mai téma kicsit komolyabb hangvételű lesz, mint amit eddig megszoktatok. A sajátos nevelést igénylő gyerekekről szeretnék összegezni néhány gondolatomat.

A középiskolai tanulmányaim során találkoztam ezzel a kifejezéssel először. Nem nagyon értettem, hogy mit jelent, hogy néhány társam nevelése nem olyan, mint ahogyan engem neveltek. Az, hogy nekik néhány dolog nehezebben megy, mint másoknak, és nem tudják, esetenként oda koncentrálni a figyelmüket ahová igazából szeretnék. Nekik külön osztályt indítottak, kis csoportokban és az összes tanár, aki foglalkozott velük mindent megtett, hogy ugyanolyan teljes értékű szakmunkás tudást sajátítsanak el, mint mások. Csupán a módszer volt más.

Bennem egy közvetlen kapcsolat alakította ki azt a nézetet, amit ma vallok.A középiskola után, egy EUs pályázat keretein belül tanultam médiatermék gyártást. A vizsga része volt egy rövidfilm készítése egy másik, szabadon választott EUs pályázatról.Én egy társammal egy speciális iskolába mentünk forgatni ahová az egyik segítőnk gyermeke is járt. Féltem, hogy nem fogok tudni mit kezdeni ezzel a helyzettel, de már az első találkozás a gyerekekkel megváltoztatta a világom. Rájöttem, hogy ugyanolyan aktív, csintalan, huncut kis lurkók, mint minden más gyerek. Csak hozzájuk több türelem és megértés szükséges. Valamint kreativitás, hogy mindig le tudjuk őket foglalni és fent tartani az érdeklődésüket. Az a szeretet és érdeklődés, amit felénk tanúsítottak ismeretlenül is, megmelengette a szívünket.Ez az intézmény ahol jártunk, olyan dolgokat tanít, amit más iskolák nem. Hogyan kell csekket befizetni, növényeket termeszteni, azokat ápolni, learatni, feldolgozni. Hogyan boldogulj a hétköznapi életben, amit én azt gondolom, mindenkinek fontos lenne, hogy némi fogalma legyen róla, még mielőtt kikerül a való életbe.

 Volt egy pici lány. Rajongott a média világáért. Olyan csodálattal mérte végig a statívot és a kamerát, mint más gyermek a nagyi friss sütiét. Kértük, hogy mondja el, mit jelent neki az, hogy szerepelni fog egy kisfilmben, amit majd sokan fognak látni, és mit érez, most hogy mi itt vagyunk, és életnagyságban láthat ilyen teknikai dolgokat. Elmondott néhány dolgot csillogó szemmel, és fülig érő mosollyal. Mikor befejezte pont vissza számoltam a 3 másodpercet, ami a vágáshoz szokásos időtartam. Az ujjam már a leállító gombon volt, amikor belenézett az objektívbe és azt mondta: Boldog vagyok!

Ekkor éreztem, hogy valami csoda történt, hogy megadtunk neki valamit, amire vágyott és cserébe hitet kaptam. Hitet abban, hogy a világ apró dolgoktól is képes megváltozni és nem veszett el még ez az emberiség, ha valaki még nekem is így tud örülni. Lényegében a világba vetett hitemet kaptam vissza, hogy ha vannak ilyen gyerekek akik tudják értékelni a kis dolgokat akkor lesznek értékes felnőttek is!