Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet 

Radnóti Miklós

Bár a költő is tudta, hogy a vesztébe menetel, mégis minden alkalommal folytatta a fájdalmas menetelést tovább. Én is így érzek, gyakran amikor a minden napi dolgaimra tekintek. Jobb lenne bemenni az irodába és azt mondani elég volt. Aláírni egy papírt és kisétálni az ajtón, úgy hogy soha az életben még csak vissza se nézzek.

De olyankor azokra az emberekre gondolok, akik ott tartanak engem. Azokra, akiket nagyon szeretek. Akár milyen nehéz is a dolgom, fent maradni a hullámok dacára mindig jön valami, ami kisegít a nehéz helyzetből.

Két rossz közül, mindig a kisebbik rosszat kell választani. Valamint küzdeni. A csodák nem csak úgy megtörténnek az emberekkel, hanem valaki meg teszi őket. Előfordul, hogy kap az ember némi segítséget, pl mint én. De lefogadom, ha az igazgatóm azt látná, hogy sírok a ruha halmaz tetején a raktáramban, felállítana, és azt mondaná: Szedd össze magad kisanyám, mert így nem fogsz tudni tovább haladni, ha csak ülsz itt és siratod a nyomorodat. Nem pedig azt, hogy semmi gond menny csak haza, ez el fog tűnni magától. Ha ezt látná, nem segítséget kapnék, hanem egy anyait. … Mert nem fog.

Az embernek meg kell küzdeni a saját csodáiért. Akár hogyan fáj akkor is igenis fel kell tudni állni. Tovább menni és tovább gondolni mi várhatja az út végén. Ott van a segítség, a vagy bármi más cél. És ma, amikor eljutottam, valami olyan egyéni csúcsra, amire sosem gondoltam, volna, hogy én képes leszek, elküldtem fotón az eredményt a legfelsőbb vezetőmnek. Amellett, hogy természetesen kimondottan örült a sikernek, még be is jelentkezett segíteni nekem, plusz két fővel.

Ha valamit akarsz, teszel érte, van látszata, eredménye is lesz. Menj tovább!