Budapest, Budapest de csodás… így mondja a régi és talán már el is felejtett dal. Hiszen minek is emlékezne bárki erre az örök klasszikusra, amikor létezik egy dal verseny a mai zenekaroknak, vagy szóló énekeseknek, arra buzdítván, hogy fővárosunknak írjon dalt, róla, bene.

Nos, ezeknek a daloknak nincsen, abszolút semmi közük a mai bejegyzésez. Viszont a városnak van, sok és még több. Ugyanis, amikor jöttünk haza, és mentünk Münchenbe, ugye végig kellett sétálni rajta. Lehet, hogy maga a város csodálatos, és biztosan értékelni is tudnám, ha nem egy vidéki proli lennék, de nekem valahogyan nem sikerült még jó arcát mutatnia.

Az épületek szépek, aláírom. vagyis csak szeretném, mert többségükön vagy nincsen már hely a sok grafititól, vagy lemászna róla az írás a sok kosztól. Elhanyagoltnak mondanám a várost. Azok a helyek, amik látványosságba mennek, biztosan rendben vannak tartva. Napközben legalábbis nem látszik olyan maffiózó paradicsomnak mit sötétedés után.

Én ezt a várost szomorúnak láttam. Legalábbis én az lettem tőle. Nem azt a csillogó, fényes üveggömböt kaptam, amit elképzelek, amikor erre a városra gondolok. Nem a kultúra gyökerét, a fejlődés határtalan képzelete álltál alkotott tereket, műalkotásokat láttam.

Láttam hontalan embereket, a reménytelenség tornácán. Láttam a fiatalokat magukról mit sem tudva üveges szemmel bandába verődve harcolni azzal, hogy át tudjanak kelni a zöld jelzésnél, miközben azt se tudják, hogy milyen évet írunk. Láttam, egy lányt leszállni a buszról azt, ami a szemében volt mikor körbe nézett. Olyan mintha azt várná az ember, mikor veszik ki a veséjét az utcán.

Biztosan rosszul látom, csak azért mert a trágya illatú mezőgazdasági város ahol a traktorokat kell kerülgetni természetesebben hat nekem. Nyílván azért, mert itt Középföldén, abból több van. Csak úgy … ezt most így itt hagyom.