Ma sokkal feszültebb voltam mint máskor, és kiabáltam dühömben a bejárattal szembeni soron a munkahelyemen. Van egy olyan halovány érzésem, hogy kezdek idegileg kicsit bele rokkanni abba a minden napi mókus kerékbe amiben tekerek. 

A legnagyobb baj az, hogy azok isszák meg a levét akiket szeretek. Vagy azok akik semmit nem tehetnek az egészről. Mind az érzelmi, mind a fizikai állapotomat veszélyezteti a munkám okozta stressz. És akkor most tegye fel a kezét aki nem így érzi. 

Senki.... gondoltam. Mindannyian ugyanúgy esszük az ideget, bent a munkahelyen. Teljesen mindegy, hogy mivel foglalkozik az ember, akkor is talál olyat amin fel tudja húzni magát. Pedig nem szabadna, és én is tudom. De hiába. Valahogyan nem vagyok képes elengedni azokat a dolgokat, amiket igazságtalanságnak érzek. Akár velem esik meg, akár valakivel, aki fontos nekem. Viszont tudom, azt, hogy nem lesz egy kicsivel sem jobb, sem nekem, sem másnak, attól, ha idegeskedek. Sőt, az ilyen kiakadásaim, és azt kísérő akár órákig tartó puffogásom, csak arra jó, hogy magamat még tovább húzzam fel vele. 

Tehát, azt tanácsolom, első sorban magamnak, kis memoriterként, másod sorban mindenki másnak, hogy engedje el ezeket a fájó pontokat. Kell tudni nagy levegőt venni, és mérlegelni, hogy érdemes-e küzdeni az adott célért és ténylegesen beleállni a véleményünkkel. Vagy csak venni kell egy nagy mély levegőt, és inni egy kávét. 

Apró megjegyzés, azért ma eszembe jutott néhányszor a kérdés, hogy miért is nem dohányzom? De az persze nem lenne megoldás.