Azt érzem, hogy ebben az életben, vagy amit mi életnek hívunk, nagyon sok alkalom van, amikor csak várunk valamire. Gyakorlatilag, nem csinálunk mást csak várunk.

Kezdjük ott, hogy arra vár egy pár, hogy megfoganjon a gyermeke, utána arra, hogy megszülessen, majd mászni, járni, beszélni kezdjen, iskolába menjen. És még sorolhatnám. Várjuk, hogy vége legyen a dac korszaknak. Kikerüljön az iskolából. Ő vár, hogy a jó munkahely vissza jelezzen felvették-e. Várunk a fizetésre, a nagy szerelemre, hogy elteljen az idő a nyaralásig, a nyugdíjas évekre. Majd a halálra.

És két várakozás között pedig megpróbáljuk, valahogyan kellemesen elütni az időt. Ez nincs rendjén. De nem nagyon tudunk mit tenni, csak várni, hogy a világ majd megváltozik, nem lesz ilyen rohanó az életmód és nem akarjuk a várakozással sürgetni a dolgok menetét. Mert igen, az: azt várom már, hogy, mondatokban benne van, az idő sürgetése. Azért várjuk a dolgokat, mert a következő szintre szeretnénk lépni. A végét nem várjuk egyedül. Az elmúlást, azt pedig elodázni próbáljuk, az által, hogy várjuk, valaki feltalálja az örök élet titkát.

Én nagyon félek a haláltól! Rettegek rágondolni, hogy bekövetkezik. De talán ezt, majd egyszer kiírom magamból, és akkor elmúlik.