Sziasztok!

Tudom, hogy nem sokan fogjátok ezt olvasni, de nem is ez a lényeg. Hosszú idő után újra itt vagyok, hogy sajátságos gondolataimat megoszthassam veletek.

Miként jöttem rá, hogy nekem írom kellene?

Bejött egy kedves munkatársam a raktáramba, beszéltünk pár szót a kikapcsolódásról és arról hogyan hagyd a problémáidat a munkahelyen. Megkérdezte mi a hobbim, mit csinálok, ami elterel onnan? Nem tudtam konkrét választ adni. Az, hogy a nővérem Elizabet nevű kislányával sokat vagyok, azt éreztem nem kielégítő válasznak.  Felhozta, hogy régen írtam. Mondtam persze igen, hisz én írtam ő olvasta időnként, de egy éve már, hogy ez megszűnt. Sajnálta, mert szerinte nem volt rossz és amúgy sem baj, ha kivezetem magamból a benti feszültséget. Ezét vagyok most itt.

Ami történt velem azóta:

A munkahelyem még mindig az a bizonyos Multinacionális Kereskedelmi Vállalat. A területemen is még mindig egyedül vagyok, de már teljesen megszoktam. Kapok időnként segítséget, hogy ne ússzak el, és az igazgatóm szerint úgysem viselném el, hogy más ne úgy csinálja, ahogy én gondolom. Igaza van. Jelenleg épp jogosítványt készülök tenni, biztosan lesz erről is majd néhány gondolatom egy bejegyzésen belül.

Továbbiak:

Különböző élethelyzetek, reakciók gondolatok. Pont, mint mielőtt elszívta az életemet a munkám. Bízom benne, hogy néhány embernek örömöt, és kis kikapcsolódást fogok tudni nyújtani.

Hamarosan találkozunk.

Üdvözlettel: Tündérszemű

Mai napon lettem túl azon, amitől eddig a leginkább féltem. Diagnosztizálták az első daganatomat. Egy adenómát, ami jóindulatú mirigydaganatot jelent. A bőrgyógyász azt mondta ez egy jóindulatú gyulladásos ciszta féle. Hogy ez milyen reakciót váltott ki bennem? Igazándiból megijedtem. A daganat szóról nekem is az jut az eszembe, mint mindenki másnak, a rák. Főleg úgy hogy mind a két szülőm volt rákos, és genetikailag így nagy esélyem van arra, hogy majd én is. 
Valójában ez nem egy olyan dolog, amit meg kéne itt osztanom, de mégis azt éreztem meg kell tennem, mert óva kell intenem minden embert. Voltam az utóbbi időben több rákszűrő vizsgálaton is. Mind negatív lett. De nem figyeltem oda mégsem a fejemen lévő kis duzzanatra. Nem vetem észre, hogy növekedik. Akkor tűnt csak fel, amikor begyulladt és elkezdett hírtelen nőni és eléggé fájdalmassá is vált. Végül csak az orvosnál kötöttem ki pedig elég hosszú ideig húztam ezt a dolgot. 

Most nem lett komoly bajom, csak kaptam egy gyógyszert és egy kenőt, mind a kettőt a gyulladás csökkentésére. De tudatában vagyok annak, hogy egy ilyen jellegű probléma ezentúl bárhol felbukkanhat ezentúl a szervezetemben, és nem csak látható helyeken. 
Jobban oda kell figyelnem magamra, nem csak fizikailag, de lelkileg is. És ezt tanácsolom nektek is, közeledik az év vége. Készítsetek egy belső számfejtést magatokban és ha van bármi féle egészségügyi gondotok, akkor menjetek orvoshoz, hogy azután megnyugvással léphessetek át a következő évbe!

A vágy egy olyanfajta érzés, amit az agyunk generál azok után a dolgok után, amiket éppen nem kaphatunk meg, vagy megkaphatnánk csak nem abban a perben.  Én is ezt érzem mostanában gyakran. Vágyakozom. Mindig más iránt. Legyen az egy süti vagy csak egy olyan nap, amikor pihenőm van, és tényleg pihenek is. Vannak elérhetetlen vágyaim és olyanok is, amik könnyű szerrel teljesíthetőek. 

Az ilyes fajta érzelmek azért kellenek az embernek, hogy mindig legyen motiváció. Ha eléred, amit akartál állj meg egy percre és gondold végig mi kellett ahhoz, hogy eljuthass idáig. Köszönd meg az embereknek, akik segítettek a céljaid elérésében azt, amit tettek érted. Amikor még nem sikerült vedd számba azt, hogy mi az, amit még meg kellene tenned a nagyobb siker elérésének érdekében. 
Csak egy dolgot ne felejts el soha, azt hogy ki is vagy valójában és honnan indultál el!

Mindenki szereti a karácsonyt, kivéve a Girincs! Vagy akinek rossz emléke fűződik hozzá. Én is szeretem! Mint egy gyermek állok a fa előtt és nézem, a villogó fényeket órákig vagy ameddig éppen tehetem a friss süti illata elvarázsolja az összes gondolatom és teljesen átszellemülök. 

Az egyetlen problémát az okozza, mikor aztán rádöbbenek, hogy október vége felé járunk, amit lesek nem egy fa, hanem csak egy minta abból, hogy milyen égőket vehetsz meg, a süti illat pedig a pékség felől jön. Illúzió az egész még sok-sok nap van az igazi ünnepig. Minap beszéltünk erről a kedvesemmel, hogy a lakás álljon-e karácsonyi pompában. Én akkor azt mondtam persze hisz ez az első közös karácsonyunk, a közös lakásunkban minden olyan igazi izgalmas dolog mert első. De aztán rájöttem kb. másnap mikor dolgozni mentem és láttam az égőmintákat meg éreztem az illatot, hogy biztosan kell majd ezzel foglalkoznom, mert míg a karácsony arról szól, amit fent írtam nekünk arról hogyan éljük túl ezt az egész emberdömpinget. Ki kell segítenünk egymást hogy minden gördülékenyen, haladhasson. Tudatosult bennem, hogy ezt fogom nézni még két hónapig, és ezzel fogok dolgozni. Az is leesett, hogyha itt ugrálok a karácsonyi holmik között napi nyolc és fél órában, akkor otthon bizony nem lesz már kedvem díszítgetni. 

Amennyiben mégis lesz díszítés, kaptok majd képeket, kedves olvasóim. De addig is irány megdolgozni a karácsonyért.

kép: szallasgyujtemeny.hu

Lehet, hogy nagyon sokat panaszkodom mostanság, de higgyétek, el van mire!

Tegnap, azaz vasárnap, amikor a családi programjaink befejeződtek mivel ma már munka van megindultunk hazafelé. Száz kilométer állt előttünk, ami azt illeti nem egy olyan nagyon nagy távolság, persze a mihez képest. Így is persze kettő átszállást kellett végre hajtanunk, mint minden alkalommal mikor megtesszük ezt a távot.

Viccesnek tartottam pont, ezért amikor a tesóm is elindult a menyasszonyával még a múlthéten, kettőszáz ötven kilométerről, szintén két átszállással. A lány közölte, hogy ő nem hajlandó ennyiszer átszállni! Mondtam pedig ide csak így juthattok el, és közöltem a bátyámmal, akkor hagyd fent integessél neki ha ő nem száll át! Ezen azóta is jókat derülünk, hogy a csaj azt gondolja majd még a MÁV is hozzá igazodik.

Nade, amiért panasz van, az itt tegnap a következő volt: megérkezik egy nemzetközi gyorsvonat, Romániából. A fele intercity a fele gyors. Nyolc vagon megközelítőleg. Nem váltasz helyjegyet, mert a következő állomáson úgyis leszállsz, a gyorsvonati pótjeggyel már így is lehúzva érzed magad kissé, a szolgáltatásokhoz képest. Beáll, a szerelvény nyílik az ajtó és itt kb. számodra a történet majd, hogy nem véget is ér mivel látod, hogy te erre barátom, nem igazán férsz fel. Rengeteg ember utazott, gondolni valóan a hosszú hétvége miatt haza a családlátogatásból, és még annál is több diák vissza a kollégiumba. Volt a peronon egy fickó, aki össze veszett egy picit a kalauzzal, mert ez volt a harmadik vonat, amire nem tudott felszállni, pedig óránként jön egy. Nagyjából úgy utaztunk, hogy nem volt kérdés eldőlsz-e egy váltónál, vagy mikor megáll a szerelvény, mivel megtart az embertömeg.

Nem értem, hogy miért ilyen felkészületlen egy ekkora emberforgalmat bonyolító vállalat! Hogyan fordulhat az elő, hogy nem számít arra, egy ilyen hétvégén, hogy rengetegen lesznek és nem szereltet fel plusz kocsikat? Nem ez az egyetlen hibájuk, mondjuk. A tél, mint olyan, még a mai napig megoldhatatlan probléma, a két órás késéseket alapnak kell olyankor venni. Kérdezem én, olyan nagyon bonyolult dolog egy kicsi odafigyelést fordítani a társadalomnak arra a részére is, aki vonattal közlekedik? Ugyanazok a vonatok járnak, mint gyermekkoromban! Nem fejlődik a magyar vasút sehová sem, legalábbis a keleti és középső részeken biztosan nem. Elavult technikával persze hogy nagyon nehéz megugrani azokat a léceket, amiket az egyre változó utazó közönség állít. De úgy gondolom, nem lenne lehetetlen. Remélem, eljut ez mindazokhoz, akik többet tudnak tenni ezért, mint én. 

Kép: index.hu

Manapság újra felmerült a kérdés zárjanak-e a boltok vasárnap? Mindenkit megkérdeztek már, az összes politikustól kezdve az utolsó kisnyugdíjasig tényleg mindenkit csak azt, nem akinek valóban kéne, hogy beleszólása legyen, minket, akik ott dolgoznak!

Hát akkor most, kérdés nélkül, bár de közvetítem a saját gondolatom erről. Lényegében, míg nyitva voltunk akkor majdnem, hogy mindegy volt, hogy dolgozom e vasárnap is. Az volt a megszokott, hogy általában igen. A hétvége akkoriban nem abból állt, ha kaptunk egy szabad szombat-vasárnapot, hanem abból, ha kaptál egynél több vasárnapi pihenőt! Akkoriban annak is tudtunk örülni. Az én főnököm nagyon rendes és próbálta mindig igazságosan elosztani ezeket a dolgokat ugyanúgy, ahogyan most is. De mindig gondoltam arra, hogy vajon mi van másokkal, akik nem ilyen szerencsések. Más normális emberek, akinek nem az a hétvégi elfoglaltsága, hogy dolgoznak, ők vásárolgatni jártak a másfélszer annyi fizetésükből. Na, ők azok az emberek, akik fel vannak háborodva azon, hogy zárva vagyunk. Biztosan nagyon jó dolog azzal tölteni a vasárnapot, hogy krosszolok egy bevásárló központban. Hisz én is ezt csináltam a leggyakrabban, csak én munkaruhában nem olyan nagyon boldogan. Arra nem gondol senki, hogy nagyon nem éri meg ez nekem. Mert hiába voltam én ott nem fizet annyival többet, hogy felülmúlja a mostani helyzetet, mikor biztosan tudom, hogy a családommal fogom tölteni az időmet. Mert vásárlóként biztosan nagyon jó dolog az, de nekünk nem annyira. Gondolhatnánk arra a tíz ezer forintra, amivel ez megdobta a fizetést és sajnálhatnám, hogy az nekem nincs, és sajnálom is rendesen. De talán az átlag fizetéseket kéne annyival megemelni, hogy ez ne jelentsen gondot. 

Talán lesz ebből egy népszavazási kérdés, amikor majd a többség dönt, aminek az lesz a vége, hogy megint mindenki boldog vasárnapokat tölthet a plázában és kereskedelmi egységekben. De kérdezem, én megéri? Nekem biztosan nem és másnak sem nagyon, aki ugyanebben a cipőben jár, mint én. Miért akarják elvenni tőlünk azt a lehetőséget, ami nekik meg van? Hogy biztosan lehessen, egy nap legalább egy héten mikor tudok tervezni akár a családommal, akár a kedvesemmel? Más emberek ezt megtehetik, mivel hétfőtől péntekig tartó munkarendben dolgoznak nem pedig beosztás alapján, így elvárják azt, hogy én dolgozzam vasárnap az ő kedvükre és kényelmes kiszolgálásuk érdekében. Miért nem élhetek én azzal a jogommal, hogy tudjak fixen tervezni? 

Tegye fel magának előbb mindenki azt a kérdést, hogy mennyi embernek tennék nehezebbé a hétvégéjét az ő vásárlásuk miatt? Nekik van joguk vásárolni, nekem nincs jogom pihenni és tervezhető életet élni? Majd ezek után döntsön mindenki, a legjobb belátása szerint! Én és minden olyan ember, aki nem mosolyogva szolgálna ki, hanem látnád az arcán a vasárnap neked örömét neki a legnagyobb keserűségét, mi NEM-el szavazunk arra, hogy kinyissanak-e az üzletek vasárnap.

A mai világban, ha valamit el akarunk intézni, ahhoz sorba kell állni. Pedig szerintem senki sem szeret sorban állni. Ma megközelítően egy óra hosszát álltam egy telefonos boltban hogy be tudjam fizetni a telefon számlámat. Meleg volt és pici volta hely! Kevesen szolgálták ki az igényeket, mert ez csak egy kisebb üzlet. Mondjuk még jól is jártam ahhoz képest, hogy a múltkor három óra hosszat vártam és még csak be sem tudtam fizetni a számlám mivel nem működött a kártyás  fizető rendszer.

Aztán meg ott van egy nagy kereskedelmi üzlet, ami itt van, pont a lépcsőházunk mellett ezért néha beugrom, ha kell valami. De amúgy, ha nem lenne, ilyen közel biztosan nem mennék be, mert rengeteget kel sorba állni. A kasszás hölgy nem lassú csak hát egyedül van szegény. És a sor gyakran a hűtőpultot veri, mikor valaki kegyeskedik a kasszájához fáradni, hogy legyenek most már ketten. És a vásárlók nagy többsége ezt olyan haláli nyugalommal veszi, hogy azt néha magam sem hiszem el. 

Mindenhez sor köt minket, a postán gyakran három napi hideg élelemmel kell felszerelkezni, ha az ember eltökéli, hogy kivárja, míg ő jön. A sorban állás egyfajta kényszeres dolog. Vannak olyan helyek ahol nem kötelező sorban állni, de bizonyított tény, hogyha meglátunk pár személyt, akik már sorban állnak akkor mi is be fogunk állni a végére. Ezt követeli meg az agyunk által kibocsájtott parancs. Gyakran emlegetik azt a mondást főleg a fiataloknak, hogy be kell állni a sorba. Jelenti ez azt, hogy a többi közé követőnek, hogy úgy kell viselkedni, ahogyan azt a társadalom elvárja.

Néha nem olyan rossz dolog a társadalom elvárásainak megfelelően viselkedni. Valamikor azt is kell. Csak azt nem értem, hogy akkor a mi árú házunkban miért akarnak meghalni az emberek akkor mikor már egy perce sorban kell állni? 

Minden kérdésre lehet ez válasz mostanában. És ez bizony szomorú! A magyar gazdaság nincs mély szegénységben és talán ezért tartunk, itt ahol tartunk. Konkrétan azt érzem, valami nagyon nem stimmel ebben a világban, de lehet, hogy csak nálam nem stimmel valami. Általánosan elfogadott tény lett, hogy manapság nem tudsz megvenni egy nagy értékű tárgyat vagy használati cikket anélkül, hogy hitelt vennél fel rá, vagy részletekben fizesd az árát. De hová tart ez a dolog? Meddig mehet így és van e kiút ebből a helyzetből?

Többnyire egy a válasz, nincs! Nem igazán ismerek olyan embert, akinek ne lenne valami féle fizetni valója havi rendszerességgel. Pedig régen nagyapáink és nagyanyáink abban a háborúkkal és egyéb nehezítő körülményekkel teli világban akár egy házat is tudtak venni a gyerekeiknek, anélkül hogy bármi féle hitelt kellett volna felvenni rá. Persze ez régen volt és azóta a világ akkorát fordult, hogy azt még nagyon átgondolni is bonyodalmas nem még megírni. De mégis kérdezem, hogyan fordulhat az elő, hogy ekkora különbségek legyenek fizetés és fizetés között? Én nem élek nagy lábon, de rengetegszer meggondolom, hogy mi az, amit meg vehetek most és mi az mai várhat a következő hónapig. Míg a cikkek arról szólnak, hogy szeretett vezérünk milliárdokért költözködik egy villába! Mégis hogyan fordulhat ez elő? Mikor mások annyira rossz helyzetben vannak, hogy azt sem tudják miből fognak fűteni a télen. Nagyon kettészakadt ez a világ vagy csak ez az ország. 

Természetesen a pénz miatt. Akinek van, az bármit megtehet! Kiskirályként és királynőként élik az életüket a tehetősek. Felvásárolnak cégeket és televízió csatornákat miközben te be se kapcsolod a tévét, mert nem vagy otthon, épp két munkahelyed van, hogy fent tudd magad tartani. Na, ez a szomorú! Az emberek hangulata teljesen romokban hever, mert nincs elegendő pénzük arra, hogy kifizessék a számlákat és még aztán éljenek is valahogyan. Van az a mondás, hogy annyit dolgozz, amennyi a fizetésedbe belefér. Na, szerintem mi átlagemberek már fizetésnapon megtesszük ezt mivel a bérünk nevetségesen kevés! Ezen kéne valamit változtatni. Ha elégedett embereket akarsz, adj nekik olyan béreket, amikkel elégedettek lesznek. Ha lendíteni akarsz a gazdaságon, akkor ahhoz tőke kell, azt pedig csak a többség fogja tudni megadni. Az emberek csak akkor fognak vásárolni, ha van miből, és csak akkor fog megindulni az a folyamat, ami rendbe tehetné egy haldokló ország pénzkezelési problémáit. Ahhoz hogy költeni tudjunk, kell, hogy legyen, amit elkölthetünk. Ok okozati összefüggés. Na, ezen tessenek gondolkodni egy picit!

Az agymenés ellen egyetlen egy gyógyszert ismerek! Az elhatározást! Nekem is gyakran vannak ilyen jellegű gondjaim. Mostanában legfőképp az étkezésemet illetően. 

Kép: http://www.ababook.hu/a_90_napos_dieta

Egyszer már lefogytam. Teljesen megváltoztattam az étkezésemet, mert a súlyom sokkal magasabb volt, mint kellett volna. Mára egészen jó lett az alakom, de még mindig nem vagyok teljesen elégedett. Így most újra diétázni kezdtem. Ugyanazt csinálom, mint mindig. A kilencven napos csoda diétát. Nekem bevált és csak az az egyetlen nagy bajom vele hogy úgy becsömöltem a hústól, hogyha befejezem biztosan egy fél évig vegetáriánus leszek. 

Nos de a lényeg. Minden egyes ilyen féle gondot az agyunk okoz. Az agyunknak pedig a társadalmi elvárások okoznak gondot. Azok a fotók és portálok, amik arról szólnak, hogyha hetven felett van, a kilóid száma már nem lehetsz csinos nő. Na, ezzel egyáltalán nem szabad egyet érteni. Igenis lehetsz! Csak annyit kell tenned, hogy megpróbálsz a súlyodnak és az alakodnak megfelelően öltözködni. Látjátok énis diétázom, tehát nem arról van szó hogy nem szabad tenni annak érdekében hogy az ember lánya megjelenésileg dekoratív legyen. De mindenki higgye el nekem, hogy egy nyolcvan kilencven kilós hölgy is lehet dekoratív. Nem azért kell fogyni, hogy megfeleljünk a társadalom ránk nőkre húzott skatulyájának. A kedvesem szerint nem szabadna diétáznom. Csupán annyit kéne tennem, hogy a mindennapokban normálisan étkezzek. Lehet, hogy igaza van, sőt biztos. Mivel az általában nem szokott sikerülni, hogy mindig megfelelően táplálkozzam.

Egy szó, mint száz, ha végeztem a mostani etappal, ami nem tudom meddig tart. A kilencven nap a szülinapomkor telik le, de most nem kell tízen kilókat fogynom, olyan öt-hét kiló megtenné. Az új módi az lesz, hogy megpróbálok majd egészségesen táplálkozni és meg is tartani ezt, minden fejben dől el!

Azt kell, hogy mondjam  a tapasztalataim szerint nem én vagyok az egyetlen ember, aki bármeddig elmegy, ha kávé van a szervezetében. Ez a fajta élvezeti cikk egyfajta kultúra, egy életforma, egy közösség formáló erő! Rengeteg fajta létezik belőle, hosszú presszó, tejes, habos, kapucsínó hmm, a gondolatuk is ínycsiklandó. Persze vannak olyan személyek is akik már a szagától is rosszul vannak. 

Kép: melano.hu

Jómagam nem is emlékszem mikor kezdtem hódolni a kávé szenvedélyének. De arra világosan emlékszem, hogy fél literes bögrébe egy pici kávé rengeteg cukor és még annál is több tej került, és ez volt a legfinomabb dolog a világon. Az egyik ismerős  szerint amúgyis a mi családunk teszi ki az ország kávéfogyasztásának tíz százalékát. Lehet is ebben valami. Aztán ugye nagyobb lettem elkerültem otthonról kollégiumba és jött a korán kelés meg a gyakorlatok és vele a kávé utáni vágy. Rengeteg cukorral ittam, így szinte nem is éreztem a kesernyés ízét. Meg persze tejjel, de az mindig egyre csökkent. Ünnepi napokon tejszínhabbal ittam, mert az olyan különleges dolognak számított akkoriban a kollégista lét miatt. Akkoriban még dohányoztam is mellé. Igazi családi hangulat tudott kerekedni a dohányzóban. 

Aztán beütött a fejembe a tudatosodás korszaka, és rájöttem, hogy a súlyom nem éppen az ideális határon van, hanem jóval afelett. Elkezdtem diétázni. Szinte mindent megváltoztattam az életemben. Másképp ettem teljesen, mint egy normális tinédzser. De a kávé maradt. Egyszerűen nem voltam hajlandó lemondani róla, persze a cigiről sem. Elhagytam a rengeteg cukrot és kezdett bennem kialakulni, hogy mi is az igazi jó a kávéban. Elkezdtem élvezni a kesernyés ízét, ahogyan még percek múlva is érződik. Nehéz volt, eleinte de aztán rákaptam a jóra. Egy cukorral ittam egy ideig, de aztán valahogy az is kikerült belőle, mert teljesen megváltoztatta az íz világot, ami már nem csak egy reggeli ébresztő volt, hanem szenvedély. 

Mára a cigaretta is hiányzik a táramból. De a kávé maradt! Hidegen, cukor nélkül egy kis tejporral, mert az krémesebbé teszi. Mindenről lemondtam, a tejről, a cukorról, a cigiről, de nem tudok lemondani a kávéról. Ez tényleg egy szenvedély, egy életforma. Mikor csak leülsz, megérzed az illatát, kavargatod, és egy jót társalogsz bárkivel, aki veled szemben van. Ez a kávé varázsa!